2014. augusztus 31., vasárnap

Amit szeretnék élőben (is) látni...
 
 
 
 

2014. augusztus 30., szombat

Hogy vagy (?)

Hogy vagy?


Hogy vagy,mi újság veled? -ismerős kérdések mindenkinek,általában akkor szokták mondani,ha rég nem látott ismerősel fut össze valaki. Azonban az ilyen kérdés majd mindig álkérdés,a kérdezőnek igazából semmi kedve,ideje,energiája arra,hogy választ kapjon,ráadásul nem is érdekli őszintén megmondva. Akkor meg minek kérdezi? Képmutatás,hamisság,álszeretet...csupa máz,mely leolvad mint a jég...jólneveltségnek is mondhatnánk,de nem az,mert a kérdező és a felelő egyaránt tudja,nem igazán kérdezi amit kérdez. Mikor aztán egyszer,valahol,valakinek egy ilyen kérdésre,ami a buszmegállóban történt,azt válaszoltam hogy minek kérdezed,úgysem érdekel igazán,nos,akkor megint az "őszinteség" lett rossz,és a válaszadó a bunkó. Hogy is van ez akkor? Kérdezünk,de mégsem...ha meg érdekelné azt a másikat hogy mi van velem,mért nem keres meg,mért a buszmegállóban kérdezi egy percnyi határidővel? Ha ott nem futunk össze,nem érdekli a dolog,csak így,spontán...ja,ez meg minek? Kinek? Értelmetlen szócsépélés,álkeresztényi duma,inkább hagyjuk a fenébe...hogy vagy? Vagyok ahogy vagyok,kész. Vajon az ilyen véletlen találkozásoknál és az ebből fakadó kérdések a hogy vagy-ok hány százaléka "valós"? Mi lenne ha a válaszadó elkezdené mondani,hogy van valóban....uramisten...bocsi,nem kérdeztem komolyan,és már jön a busz,szia,minden jót....helló...Na ennyit a "hogy vagy"-ról....

Nyár

Nyár


Nyár van : juj de jó, végre nyár, bár tudom úgysem olyan lesz amilyenek tervezi,elgondolja az ember, azért jó a nyár, mint lehetőség, hogy talán....jönni - menni, maradni, csak azért is, vagy lelépni ismeretlen ismerősként máshol lenni, részként az egészből, darabkája a létnek, mely ismétli önmagát, megújulva mint a természet. Igen is meg nem is, kettőség ebben is. Nyár van, nyár....ami hamar, túl gyorsan elszalad, mint lélekfutár ki átadja a lényeg éretlmét, de megkérdezni nem tudod, mert már elillant, és árnya marad mint hulló falevél, mely kőként koppan a lépcső kövén, megkarcolva lelkünk. Éljük át, zsigereinkbe ívódva a nyár minden melegét, izzadva ha nem is élvezzük, de mégis jó, a friss madárcsicsergéses hajnalokat, a napkeltét mely fényárba öltöztet, s a déli harangszó elveszett romantikáját, a kora délután bágyadtságát,s az esteket,mikor a szúnyogok agyunkra mennek és a kutyaugatás, mint napközben a motoros fűnyíró, kapa, permetezőgép zaja, de ez is a nyár része, mint annyi más. Hegyekbe,völgyekbe,mezőkbe  vigyük testünk, erőszakolva magunk, hogy ne a négy fal közt üljünk, inkább a hegytetőn, honnan lelátni és messze látni, és fákra mászva, tavakban lubickolva, élvezzük át a nyár örömét, mert elillan tudjuk,s a hiánérzet megmarad,mint őszi pára a szomorúság tengerén. Nyár van, hát "csináljunk" is nyarat magunknak, magunkért.

Elindulás

Elindulás
Menni, elmenni,valahová, valamiért, valakiért. Mindg el kell menni,és vissza kell érkezni, mert egy helyen sehol se jó , három napig kedves minden vendég, utána beáll a kínos csend, mikor nincs miről beszélni, és fárasztó már  jókedv is. Pedig minden szépen indul, alakul,formálódik az idő elteltével,mégis valami megváltozik. Ilyen az emberi sors, hogy mindig az kell ami nincs, és ott akar lenni ahol ép nincs. Úton lenni, nem boldogság,és a megérkezés nem halál, csak megállás, egy percre, hogy erőt vegyünk és újra menjünk. Elindulni, csak azért is, ha nehéz és fárasztó,de látni,tapasztalni kell(ene) a világot,hisz az élet ezer húrú hangszer,s aki csak egy két hangszeren játszik,opera helyett koldusnóta jut osztályrészül. Furcsa, főleg így nyár derekán ez a elindulás: érezni más dolgokat, látni, hallani eseményeket, tetteke, embereket...miért e kiolthatatlan vágy, mikor tudjuk, semmi se az ami, ma már. Mégis megyünk,tudva hogy mit látunk majd, mert az élőben látás,megtapasztalás,pótolhatatlan,mint annyi minden más. Filmek,könyvek,beszámolók,semmit nem érnek a saját megtapasztaláshoz képest, ezért az olthatalan vágy, hogy elinduljunk és úton legyünk, ideig-óráig,azt a hamis érzést keltve magunkban, hogy mi is élünk,és részesei vagyunk a világnak. Sokan nem szeretnek elindulni, de többen akik mennének,de nem tudnak,ilyen-olyan okok miatt. Elindulni nehéz néha,de ha már úton vagyunk, megérezhetjük mit jelent úton lenni. Az izgalmat,a naív félelmet,a bizonytalanságot, az ismeretlensélgtől való rezdülést,az aggodalmat, vajon történik e jó , rossz esemény,ami esetleg meg is változtatja életünket,vagy gondolkodásunkat. Tág lehetőségek tárháza az utazás, mikor minden megeshet,és semmi se, mert van hogy úgy érünk haza,bár el se mentünk volna. De előre sose tudni, mi lesz, lehet, hogy miféle kalandok s álmok megvalósulása jut osztályrészül, mert nem tudhatjuk mi vár ránk, csak a látnivalókat illetően,mert azok voltak,vannak és lesznek általában,de a történések,amiket emberek okoznak, azok előre nem lájhatóak. Elindulni, menni, klassz dolog, és nyáron még inkább be van sózva az ember az utazás lázával, mely nem betegség, csak olyasvalami, ami izgalmasabbá teszi életünk hétköznapjait. Buszon,vonaton,hajón,repülőn,bárhol megtörténhet minden, s ez a bármi a lehetőség ,amivel élnünk kell, ha élni akarunk,s nem csak másodlagosan élve át ilyen-olyan dolgokat. Elindulni, igen, el kell indulni, menni amíg lehet,amíg tudunk, míg van erőnk,vágyunk,akaraunk,mert ha megéljük,eljön az a idő,mikor már nem vágyunk sehová. De addig, induljunk el,és lássuk saját szemünkkel amit láthatunk, s tapasztaljuk meg a megtapasztalni valót.

Őszinte gyász

hozzászólás: 0 |

Őszinte gyász

Buszmegállóban várakoztam, s feltűnt egy ötven körüli nő. Feketében volt, megtört,fáradt, kisírt szemű. De azon a padon ült,ami közel van a bokorhoz,így félig-meddig takarásban van a többi embertől. Látszott rajta hogy igyekszik tartani magát,ha valaki elment előtte nem csinélt semmit,de mikor azt hitte nem látja senki, gyorsan elővette zsebkendőjét és megtörölte könnyes szemét. Sírt. Magában,egyedül, fájdalmával,gyászával, de titkolni igyekezte,mert csak rá tartozik,az ő dolga, ugyanakkor megrázó is,mert valaki,akit sosem ismertem,most mégis ismerősnek tűnt. Nem tudom,anyja,testvére,férje halt e meg,de ott akkor ez nem is vlt fontos, csak maga a gyász, a fájdalom,ami sugárzott belőle. A gyengéd fájdalom,a befelé forduló, és megremegtem kicsit,hogy lám egy ember élete is milyen fontos, mert valakinek hiányzik,valaki most itt a buszmegállóbn érte könnyezik,meg-meg remeg szája széle, teste néha rázkódik,de csendes,megadó,tiszteletetébresztő gyász,mely szomorúságában is csodálatra méltó. Mikor fent voltam a buszon, jobban láttam a nőt. Előrehajolt,térdén támasztva könyökét, kezében zsebkendőjét tartva,s azt gyömöszölgette. Egy pillanatra összeakadt a tekintetünk, rösteltem magam,amiért meglestem,de nem volt semmi bántó nézésében, inkább rácsodálkozás,hogy észrevettem,s valahogy megérezte azt,mit gondolhatok. Gyors könnycseppletörlés, a semmibe bámulás. Ennek a nőnek a gyásza őszinte volt számomra, megragadó,költői,s volt valami szépsége, mert az egész olyan valószerűtlennek tűnt,mégis valóságos volt teljes mértékben. A magányos tömegben egyedül gyászával, várva a buszt, közben az idő telik,de elhunytjának már nem, neki bevégeztetett. Őszinte,csendes gyásza belémívódott,és ismeretlenül is sajnáltam az elhunytat,az ittmaradtat, mert érezni lehetett a gyászt, ahogy a forró nyári délutánt,mikor a levegő is oly sűrű,hogy szinte kapkodjuk. Mikor elindult a busz, tekintetünk összeakadt,s volt valami "kapocs",melyben szavak nélkül is részvétem nyilvánítottam,s vette, adta a lapot, és a busz zajában is hallottam valamit, ami nem evilági. Megérintett a gyász, egy ember gyásza, s a rácsodálkozás az életre, hogy nem is vesszük észre, fogjuk fel, milyen csoda az, hogy élünk. De még nagyobb csoda az őszinte gyász, mely nem kiabáló,magamutogató, s ezálltal ellenszenves,hamis, mert az igazi gyász belűlről fakad és csendes szenvedés,mint egy gyulladás,mely izzik,forr,de nem vibrál,csak létezik. Ahogy ez a nő ott ült magában, gyászával, olyan kép és érzés,ami sokáig, tán örökre megmarad bennem.

Céltalanság

Céltalanság


Minden olyaan sivár,kietlen,mint a föld melyet hónapok óta nem áztatott eső : a cseppek szememből áradnak,könnyek,melyeket senki nem besz észre,láthatatlanságom riasztó,ahogy magamraghagyottságom is. Próbálkozva a ismerkedésel,minden kudarcba fullad,halmozottan hátrányos létem egyre elviselhetetlenebb már,főleg önmagamnak,mert megértem azokat, kik nem szívesen jelennek meg egy "ilyen" alak társaságában,ahol a rácsokálkozás és a meg nem értés kéz a kézben jár. Másnak lenni különben az átlagnál,egy életen át nehézkes dolog,s feldolgozni a naponképnti megaláztatást,gúnyos mosolyt,egy-egy pillantást,nehéz. Ahogynehéz visszaszólni,mert azt a másikat is meg lehetne sérteni, senki nem tökéletes, de jobb a hallgatás,melynek csendjébe belevérzik a lélek,s az út nem vezet egyik llektől a másikba,csak elémletben,a verkes világában, a valóságban minden sokkal negatívabb,és ez elszomorító,hogy az emberek szellemi fejlődése messze elmarad atechnikai fejlődéstől. Talán unalmasnak tűnik mindez,de aki ebben él, annak nagyon nehéz....naponként kell újjászületnünk,hogy megmaradjunk a holnapnak önmagunk miatt, csak azér is.Céltalan,bumeráng harc,melyet meg kell vívni,amíg van bennünk erő ahhoz,hogy elviseljük.

Bénultság

Bénultság


Mit tehet az ember, ha tudja, ismerősei közül valaki nagyon komolyan készül az öngyilkosságra ? Miként, milyen módon, és mennyire tudna beavatkozni ebbe, úgy, hogy az érintetett ne bántsa meg. Szólni, nem szólni,s ha igen, kinek, mikor, hogyan...számtalan részletkérdés, melynek megválaszolása halmozottan kényes dolog, mert az ember nem szeretné elveszíteni azt aki közel áll hozzá, de direkt módon beleavatkozni saját döntésébe mennyire lehet. Hiszen az egyén dönti el hogy mit akar kezdeni életével : ebbe másnak beleavatkozni mennyire szabad ? Hiszen hogy hová megy lakni,mivel foglalkozik,kit szeret,mit szeret, mire vágyik,mit utál,ezek az egyén elhatározásai,s ugyan így az is, ha azt mondja, kész,elég, befejezi, neki már nem kell az élet mint olyan, öngyilkos akar lenni. A választás joga ebben is megilleti az egyént (?) ahogy más dolgokban is, és ebbe beleavatkozni ugyan úgy "problémás" mint abba, hogy mások mondják meg mit kedveljen,miben higyen,stb. Bonyolult ez az egész, és amit egy ember tehet, csupán annyi, hogy próbálja más irányba terelni az illető elhatározását, érvekkel, szép szóval, néha hangosabban, de mást nem tehet. Nincs mellette nap mint nap, ha meg akarja tenni úgyis megteszi, még akkor is ha vele van, egy pillanat mindössze a metró elé ugrás vagy bármi más. Hiába van mellette valaki, nem tudja megakadályozni ott és akkor abban a percben,mert mire felfogja mi is történt, már kész a baj. Segíteni hogyan,mi módon lehet(ne) az öngyilkosjelöltnek, hogy ne tegye, mert nyilván mindkét oldalnak megvannak a maga hivatkozási alapjai hogy miért tegye és miért ne tegye meg. Naponta hat (!) ember végez magával csak Magyarországon, ezt fel sem lehet fogni ,de aki érintett az máskép látja,értelmezi, mert valamiről hallani más,mint megtapasztalni azt a ki nem mondható méylrl jövő csendes kiáltást, ami lélekkaroló.  Bénultságot érez az ember, testileg,lelkileg, mert tudja,érzi kellenne valamit tennie, de nem tudja mit,hogyan, eszközei korlátozottak, és a beleszólás más ember döntésébe még ebben az esetben is nehézkes.

Képmutatók

Képmutatók
Mennyire "utálom" már a  képmutató, hamiskodó, álszenteskedő embereket,akik nagyon szeretnek másokat minden tekintetben megszólni,leszólni, persze a háta mögött mert nyíltan megmondani amit gondol ahhoz már beszari. Pedig az ilyen képmutató egyének saját magukat minősítik, és elfelejtik azt, hogy általában ő róluk is beszélnek mások, sőt, még inkább, mert mindig arról beszélnek aki nincs jelen, így aztán furcsa körforgásban van ez a dolog. Rólam aztán pláne pletyiztak az emberek, de többnyire olyanok, akiknek amúgy is ép elég van a fülük mögött, és mikor néhanapján szembesülnek saját rosszmájú pletykálkodásaik következményeivel, akkor  egyből megtalálják a módját annakk, hogy kimagyarázzák,megmagyarázzak hogy azt nem is úgy  és olyan formában gondolták. Ez az álszenteskedés, szörnyű : soha senki sehol semmikor nem mondja azt amit valóban gondol, mert  "öngyilkosságot" követ(ne) el ha őszinte lenne. Pedig csakis ez lehet(ne) a járható út, és jómagam már rég nem konkrolálom gondolataimat, ami szívemen az a számon, szemtől szembe, mert annyira elegem van már a hamiskodó képmutatókból, hogy elviselhetetlennek érzem már a létezést is ily közegben. Mért nem lehet megmondani szemtől szembe amit gondolunk, érzünk. Őszinteség, ugyan már ! Képmutató világ, hazugságokkal fűszerezve, és az álszeretet nyálas csorgásával van leöntve mely hányadékot termel, egyenesség helyet..

Álrokkantak

Álrokkantak
A napokban lebuktak tettenérésként olyan orvosok,akik pénzt fogadtak el azért,hogy leszázalékoljanak olyan embereket,akik erre nem lennének jogosultak. Örültem ennek,mármint hogy végre ilyen is van,mert sajnos tisztelet a kivételnek,sok hasonló dolog történt az országban,mert az biztos hogy a lakossághoz viszonyítva ennyi rokkant nem lehet ebben az országban. Jómagam is ismerek közel s távol olyanokat,akikről tudom hogy rokkantságukat így szerezték meg,mert ebbe menekültek a munkanélküliség elől. Sajnos mint mindenütt áéltaléában az életben,it is azok jutottak és tudták ezt megtenni,akik amúgy sem becsületességükről ismertek a napi életben, hiszen egy "rendes" ember nem vesztegetné meg orvosát még ha lenne rá pénze akkor sem. Felháborító hogy egyesek ilyent engednek meg maguknak,és csak ritkán buknak le. Sajnos volt egy nagybátyám aki szintén így lett rokkant,gépkocsivezető volt,egész életében fekete fuvarral egészítette ki amúgy is jó jövedelmét,s mikor lebukott,ami nagy szégyen volt a családnak,gyorsan leszázalékoltatta magát,egy közös ismerős mondta hogy akkoriban 100 ezret adott az orvosnak.Mellesleg fel lehetne izzasztani a dolgot mert  azt az orvost kéne elővenni,aki akkoriban ezt az embert lerokkantosította,hogy ugyan már milyen jogcím alapján tette amit tett. Lehetne kínos perceket okozni így az ilyen "orvosoknak",s remélm ez is megvalósul,hogy visszamenőleg megnézik,konkrétan kik és kiket százalékoltattak le. Nagyon helyes és jogos terv az,hogy azt tervezik,mindenkit visszahívnak felülvizsgálatra,mert úgyis tudják "odafent" hogy mi a valóság, azért nem hülyék ők sem, csak mindig mással kellett foglalkozni, de mostanság a nyugdíj ügy elsődleges lett,így aztán itt az ideje hogy  takarításba kezdjenek. Persze,benne van sajnos a pakliban az hogy újabb vesztegetések lesznek,de talán az orvosok is kicsit visszafogják magukat,h tudják hogy ennyire rájuk szállnak,és vannak-lesznek beépített álbetegek,akik a lebuktatásra fókuszálnak. Azok,akik megvásárolták rokkantnyugdíjukat, csalók, és bűncselekményt követtek el,s ha kiderülne hogy tényleg ilyen módon jutott rokkantsághoz,akkor vissza kellene fizetniük a már megkapott nyugdíjat, vagy börtönbe zárni mint köztörvényes bűnözőt. Nehéz dolgok,de valamit tenni kell,mert ez így tarthatatlan állapot, és jogosan háborítja fel a becsületes munkával élő embereket. Különösen akkor felháborító  és pofátlan a dolog, mikor a rokkantnyugdíj mellett még dolgoznak is, feketén persze, de nem merik az ismerősök bejelenteni,pedig ezt hamar le lehetne rendezni. Az önkormányazotok,az adott települések viszonylagos közössége tudja azért hogy ki hogyan él,s ott helyben kellene utánajárni a dolgoknak és intézkedni,mikor konkrétan tudják valakiről hogy rokkantnyugdíjas,de emellett valamit dolgozik. Csak így lehetne valami rendet tenni, de ezek nehéz és fájdalmas dolgok,főleg ha olyasvalakiről van szó,akit ismer az ember. De nincs más lehetőség, ki kell szűrni az álrokkantakat, meg kell tisztítani a gennyes sebet,mert így sosem fog begyógyulni, csak újból kifakad,jelképesen.

Halálvágy

Halálvágy.
Meghalni ilyenkor lenne jó : borongós,ködös,nyirkos idő,mikor minden oly sejtelmes, homályos,mint a túlvilági lét, mely van vagy nincs, s ha igen,hogyan,miként,miért. A meghalás művészete az elmúlásnak azon része, melyben az időpont megtalálása sosem könnyű,mert akkor szokott jönni amikor nem kellene,s ha kéne, nem jön. A halálvágy, az elmúlás utáni nosztalgia, az a ki nem fejezhető valami,ami az embert odavonza,ahol már minden van és semmi, őszies festmény,melynek megvan a romantikája. Így,ilyen időben,időszakban,ősszel "illik" meghalni, mikor a természet is nyugivóra tér,hogy megpihenhessen, lassan hervadva,mindörökre. Valahogy "pofátlanság" tavasszal,nyáron meghalni,meghalni ősszel és télen szép,van benne valami költői elmúlás, mikor a fájdalom körülveszi és átjárja az embert,nem csak lelkileg,de testileg,környezetileg is. Milyen szép lehet a meghalás összel,elmúlni a természet összhangjában, és mint az esőcseppek koppanása a sárguló leveleken, olyan minden, mint egy tökéletes szimfónia,amiben minden összekapcsolódik.
A halálvágy ősszel természetesebb mint tavasszal,nyáron. Elmúlni,csendességben,békességben, ahogy a falevelek napról napra porladnak, úgy porladni nekünk is. A halál időpontja nem kívánságműsor.de szerensére az embernek megvan az a képessége,hogy önmaga tudjon időt választani,hogy ennyi és kész,nincs tovább, itt az ideje a meghalásnak,az elmúlásnak,a semmibe való visszatértésnek. Minden ember önmaga tudja, értékeli saját létét az adott társadalmi helyzetében,és senkinek nincs joga megszólni,ha a halált választja. Nagyon sok ma is tisztelt gondolkodó,művész,önkezével vetett véget életének,nem beszélve a sok millió " névtelenekről", akik egyszerűen csak éltek amíg bírtak, majd elmentek oda, ahová amúgy is mennének,de még erejük,szellemi képességük teljesbirtokában,tudva mi fontos s mi lényegtelen,saját életükben. És ősszel meghalni, "csodás" ! Költői,romantikus,még akkor is ha szomorú,ahogy minden meghalás,mert mindenki egyedi,s volt,nincs, de életének azon része mikor távozásra készül,egyedül és kizárólag az ő tette. A halálvágy ilyenkor erősebb , vonzónal tűnik, nem úgy mint a hétköznapok malmai, a szürkeség, a megszokás, a gondok,bajok,kínok,melyek testiek,lelkiek. Halál,hol a te hatalmad,és élet, hol a tiéd : a halál sem másabb mint az élet,részese annak amiben élünk. Jövünk,vagyunk,megyünk,s halálunk időpontjának megválasztása lehetőség,melyel élhetünk,ha akarunk. Ha ezt választom, s minden bizonnyal ezt cselekszem majd, csakis ilyen borongős,ködös,nyirkos napon teszem, mert ilyenkor nem olyan fájdalmas az elmúlás sem.

Wutka Tamás emlékére

Wutka Tamás emlékére


Elmentél
(Wutka Tamás emlékére. 1951-2013)
Tudtam, hisz oly sokszor beszéltünk róla,
sírva, nevetve, komolyan mégis: hogy 
elmész,
s itthagysz mindent mi emlék,
s árnyaid homályát hagyod hátra,
huszonhat évnyi kincset, melyet adtál,
szórva mint napsugár.
Hiányod elvislehetetlennek tûnt,
s harag is gyúlt bennem hogy itthagytál,...
de megértem tetted s tán magam siratom,
hogy nem vagy többé számomra, kiben
mindig, mindenben számíthattam: szavaid,
tetteid, mindaz mi voltál s adattál, fénysugár,
mely még ma is átjár, s ölelõ fénye elkisér,
elmenve is bennem élsz.

2014. augusztus 29., péntek