Mennyire "utálom" már a képmutató, hamiskodó, álszenteskedő embereket,akik nagyon szeretnek másokat minden tekintetben megszólni,leszólni, persze a háta mögött mert nyíltan megmondani amit gondol ahhoz már beszari. Pedig az ilyen képmutató egyének saját magukat minősítik, és elfelejtik azt, hogy általában ő róluk is beszélnek mások, sőt, még inkább, mert mindig arról beszélnek aki nincs jelen, így aztán furcsa körforgásban van ez a dolog. Rólam aztán pláne pletyiztak az emberek, de többnyire olyanok, akiknek amúgy is ép elég van a fülük mögött, és mikor néhanapján szembesülnek saját rosszmájú pletykálkodásaik következményeivel, akkor egyből megtalálják a módját annakk, hogy kimagyarázzák,megmagyarázzak hogy azt nem is úgy és olyan formában gondolták. Ez az álszenteskedés, szörnyű : soha senki sehol semmikor nem mondja azt amit valóban gondol, mert "öngyilkosságot" követ(ne) el ha őszinte lenne. Pedig csakis ez lehet(ne) a járható út, és jómagam már rég nem konkrolálom gondolataimat, ami szívemen az a számon, szemtől szembe, mert annyira elegem van már a hamiskodó képmutatókból, hogy elviselhetetlennek érzem már a létezést is ily közegben. Mért nem lehet megmondani szemtől szembe amit gondolunk, érzünk. Őszinteség, ugyan már ! Képmutató világ, hazugságokkal fűszerezve, és az álszeretet nyálas csorgásával van leöntve mely hányadékot termel, egyenesség helyet..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése