Őszinte gyász
Buszmegállóban várakoztam, s feltűnt egy ötven körüli nő. Feketében volt, megtört,fáradt, kisírt szemű. De azon a padon ült,ami közel van a bokorhoz,így félig-meddig takarásban van a többi embertől. Látszott rajta hogy igyekszik tartani magát,ha valaki elment előtte nem csinélt semmit,de mikor azt hitte nem látja senki, gyorsan elővette zsebkendőjét és megtörölte könnyes szemét. Sírt. Magában,egyedül, fájdalmával,gyászával, de titkolni igyekezte,mert csak rá tartozik,az ő dolga, ugyanakkor megrázó is,mert valaki,akit sosem ismertem,most mégis ismerősnek tűnt. Nem tudom,anyja,testvére,férje halt e meg,de ott akkor ez nem is vlt fontos, csak maga a gyász, a fájdalom,ami sugárzott belőle. A gyengéd fájdalom,a befelé forduló, és megremegtem kicsit,hogy lám egy ember élete is milyen fontos, mert valakinek hiányzik,valaki most itt a buszmegállóbn érte könnyezik,meg-meg remeg szája széle, teste néha rázkódik,de csendes,megadó,tiszteletetébresztő gyász,mely szomorúságában is csodálatra méltó. Mikor fent voltam a buszon, jobban láttam a nőt. Előrehajolt,térdén támasztva könyökét, kezében zsebkendőjét tartva,s azt gyömöszölgette. Egy pillanatra összeakadt a tekintetünk, rösteltem magam,amiért meglestem,de nem volt semmi bántó nézésében, inkább rácsodálkozás,hogy észrevettem,s valahogy megérezte azt,mit gondolhatok. Gyors könnycseppletörlés, a semmibe bámulás. Ennek a nőnek a gyásza őszinte volt számomra, megragadó,költői,s volt valami szépsége, mert az egész olyan valószerűtlennek tűnt,mégis valóságos volt teljes mértékben. A magányos tömegben egyedül gyászával, várva a buszt, közben az idő telik,de elhunytjának már nem, neki bevégeztetett. Őszinte,csendes gyásza belémívódott,és ismeretlenül is sajnáltam az elhunytat,az ittmaradtat, mert érezni lehetett a gyászt, ahogy a forró nyári délutánt,mikor a levegő is oly sűrű,hogy szinte kapkodjuk. Mikor elindult a busz, tekintetünk összeakadt,s volt valami "kapocs",melyben szavak nélkül is részvétem nyilvánítottam,s vette, adta a lapot, és a busz zajában is hallottam valamit, ami nem evilági. Megérintett a gyász, egy ember gyásza, s a rácsodálkozás az életre, hogy nem is vesszük észre, fogjuk fel, milyen csoda az, hogy élünk. De még nagyobb csoda az őszinte gyász, mely nem kiabáló,magamutogató, s ezálltal ellenszenves,hamis, mert az igazi gyász belűlről fakad és csendes szenvedés,mint egy gyulladás,mely izzik,forr,de nem vibrál,csak létezik. Ahogy ez a nő ott ült magában, gyászával, olyan kép és érzés,ami sokáig, tán örökre megmarad bennem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése