Tudtam, hisz oly sokszor beszéltünk róla, sírva, nevetve, komolyan mégis: hogy elmész, s itthagysz mindent mi emlék, s árnyaid homályát hagyod hátra, huszonhat évnyi kincset, melyet adtál, szórva mint napsugár. Hiányod elvislehetetlennek tûnt, s harag is gyúlt bennem hogy itthagytál,... de megértem tetted s tán magam siratom, hogy nem vagy többé számomra, kiben mindig, mindenben számíthattam: szavaid, tetteid, mindaz mi voltál s adattál, fénysugár, mely még ma is átjár, s ölelõ fénye elkisér, elmenve is bennem élsz. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése