2014. október 30., csütörtök

Makovics János : Van még


Makovics János : Van még

 

Október vége, halottak napja közeleg,

odakint fényárban úszik az „élő” világ,

s kik lent valák nem látják e fénysugárt.

Ők már fentről tekintenek le ránk,

mosolygón,bosszankodón,hogy mily

kicsinységekből csinálunk problémákat,

ahelyett mi vallás nélkül is fontos lenne :

szeretni, becsülni, minden életet !

Növényit,állatit, emberit, mindazt mi

körbevesz s nap mint nap hisz „táplál”,

észrevétlenül is, s a szeretet mely átölel

esti sugárkoszorúként a lemenő napban,

nem pótolható semmi mással, tudjuk,

mégis, fontosabbnak hiszünk dolgokat,

s „ők” odafent, „mi” idelent mind egyet

szeretnénk, de maga a vágyakozás a

boldogság, mely pillangóként tovaszáll.

Van még időnk, szeretni, idelent, éveket,

s „nekik odaát” az örökkévalóság marad,

bizakodva – bíztatva egymást, éj s nappal,

hogy megvilágosodunk s észbe kapunk,

míg itt vagyunk s tehetjük dolgaink,

mert ha már „a köztes létben vagyunk”

nem lesz módunk mindazt megcselekedni,

mit mindennap akartunk,de nem mertük

kimondani, megmutatni,átadni szeretetünk.

 

 

2014. október 28., kedd

JÉZUS

ÉS AZ EMBERISÉGNEK A LEGTÖBB SZENVEDÉST HOZÓ, ILLETVE A NEVÉBEN CSELEKVŐK, KIK MEGTAGADTÁK TETTEIKKEL MINDAZT AMIRŐL ÁLLÍTÓLAG Ő BESZÉLT. AZ Ő  NEVÉBEN HÁBORÚZTAK ÉS A MAI NAPIG EGYMÁS ELLEN USZÍTJA AZ EMBEREKET A "VALLÁS" ...VAJON EZT AKARTA "Ő" ?

2014. október 25., szombat

Elmenni vagy maradni ?

Elmenni, maradni, ki tudja mi lenne jó...ez az ország egyre "diktatórikus" s nap mint nap jönnek olyan törvények, melyek az amúgy is szegény embereket sújtja :  3,3 millió ember él szegénységben, egymillió ember a napi nyolc órás munkájával is ép csak a létminimumot kapja meg....senkit nem hagynak az út szélén,de közben tervezik hogy megszüntetnek minden segélyt,s aki nagyban lop,csal, azt nem bántják, s ellentmondásossak a törvények is, ellehetetlenülnek a hétköznapok, közbiztonság s közerkölcs romlik, foszlakodzik, az emberek idegesek,agresszívek, kilátástalan a jelenük,jövőjük, senki nincs aki segítene a bajba jutott embereken igazán itt és most, s gyerekek ájulnak el az iskolapadban az éhségtől, s félázsiaiaká válunk európaiak helyett, ma holnap kizárnak - kilépünk az EU-ból,s akkor mi lesz velünk ? A fél ország az EU pénzéból épült újjá, a pénzük kell de elvárásaik nem...gyűlölet veszi át helyét a szeretet helyet, az egyház képmutató aljas álszenteskedő, a politikusok lopnak,csalnak,hazudnak, nem törődnek a polgárokkal , többen hagyták már el az országot állítólag mint 56 ban, nem csodálom...jól teszi aki elmegy, mindenki kinek lehetősége van hagyja el ezt az országot amíg még lehet, mert itt sosem változik semmi, mindig csak a "nép" nadrágszíját húzzák bármilyen kormány is van. El kell menni, útra fel....

ifj.Lamos Gyula ( versféle )




Ifj.Lamos Gyula  ( versféle )


 


Bíztam,hittem benned,és  segítettem


s te átvertél, hazudtál, kicsaltál, majd

a rendőrség által is megfogalmazva,

„egyértelműen bűncselekményt követett el”.

S írásbeli megállapodásunk ellenére sem

adod vissza  kicsalt pénzem, s hazudsz

oly sokat magadnak,másoknak, emailjeid

ellentétesek s zavarosak mint te magad :

feketén volt-van albérlőd melyet te magad

írtad,hogy majd abból fizeted vissza pénzem,

de később tagadtad s össze – vissza hazudtál,

s azt mondod római katolikus vagy, keresztény,

s hogy fideszes azon már nem is csodálkozom.

Én atesita vagyok, de te kárhozott sebzett ,

ki másokat becsap, kihasznál, átver , megaláz,

de majd „odaát” megkapod jutalmad s mások

 is kiket átvertél, könnyük s fájdalmuk átéled

majd a tisztítótűzben vonaglasz kígyóként,

s nem lesz senki ki sajnálna, imádkozna érted,

elveszett lelked mely olyan mint a rákos sejt,

kínlódva kínok közt távoz majd e világból,

megszenvedve még itt a testi kínt,s „odaát”

majd az istened haragját, mely tárva vár.

2014. október 17., péntek

Mindennapok


Makovics János : Mindennapok

 

Jönnek mindennap mint nap, kéretlen,

és van mikor egyformák, máskor

olyan sűrűek mint a hajnali köd,

nem látni végét csak megélvén,

mindazt a kicsiny csodát, mely

örök emlékként tovább él.

És olykor fájók mint sebek,vérzők,

megkarcolt üveg melyen a könnycsepp

mint eső folydogál, s nincs napfény

mely felszárítaná, nyoma marad már.

És a „semmilyen” napok, melyekben

se jó se rossz nem történik, csak „van”,

mint légy falon meglapulva hogy

észre ne vegyék, de részese a napnak,

s látva lát,hallva hal, titkos ügynökként,

elraktározva eme nyugodtság semmiségét.

Mindennapok egymásba ömlő, habzó

hullámai keringenek mint testünkben a

vér, áramlanak és elsodornak titkolt

vágyak – álmok felé, mely reményt

adnak hogy lesznek még szép napjaink,

s életünk visszhangja tovább él bennünk.

 

 

 

Sodrásban


Makovics János : Sodrásban

 

Oly kevés az emberi kapcsolat :

rohanás nap mint nap, újratöltve,

idő kevés, remény elhal,minden

fontosabb mindig annál aminél

nem lehetne lényegesebb dolog :

az együttlevés kiket szeretünk.

Majd holnap, majd jövő héten,

s így telnek el hetek, hónapok,

észre se véve az idő múlását,

s tavaszi zsongás helyett hó hull

már, s a nyár elveszett mint ifjúság,

mikor még minden oly más volt,

a szavak, ígéretek, barátságok,

elhulltak mint a hold s csillagtalan

már az éj, romantika semmivé,

sodrásban az életünk reménysége,

lényeges dolgok mellett menve el,

s mikor tükörbe nézünk már ősz

hajunk s ráncos arcunk, jaj hová

tűnt egykor volt lázunk ,világmegváltó

álmunk, szertefoszlottak a megélhetés

kényszerítő realitásában, s ijedve

látjuk hogy rohantunk semmiségekért,

mikor meg kellett volna állni egy perce,

feküdni a nyári fűben csillagokat nézve,

tóparton hallgatva a nád susogását,

elnézve a vadlibák vonulását, apró

dolgok meglátását, ó jaj mindez elmúlt,

elsodort az életnek hitt „álvalóság”,

s mikor beszélni szeretnénk avval kire

sosem volt időnk, egy gyászjelentés

már csak mi emlék, s a kínzó érzés

hogy hagytuk elveszni a fontos dolgokat,

hogyan éljük túl e csalódást s mi légyen

a folytatás….sodor az ár, fadarabként,

kiszállni , megállni, mikor, hol, miért,

sodor, sodor a hétköznapiság, de majd

véget ér és csend honol, s ragyog a hold

csillagokkal teleszórtan, örök fáklyaként.

 

 

 

2014. október 12., vasárnap

Bizalmatlanság



Sajnos senkit nem ismerhetünk igazán, és ez elszomorítóan kiábrándító "realitás"  : (

Coming out világnapja. 2014.október.11


Sorra jönnek a „meglepő” önfelszabadító vallomások, nemzetközi és hazai szinten egyaránt, s sokszor  rácsodálkoznak az emberek hogy elő mernek bújni rejtettségükből azok, akik „híresek” és kockáztatják (?) mindazt amit addig elértek. Nálunk is voltak hasonló esetek, neveket nem akarok idézni ez itt nem a reklám helye, de a meglepetés ereje mindig hat  még akkor is, ha tudjuk minden csoda három napig tart.
Nehéz azoknak, akiknek rejtőzködniük kell, a hétköznapok minden perceiben,mert félnek attól a közösségtől ahol, amiben élnek, hogy vajon mit fognak szólni ha megtudják hogy ők mások, vagyis nem mások, de mégis,és ez a örökös „odafigyelés” önmaguk szavaira, tetteire oly nagyfokú önuralmat igényel,ami nagy mértékben leterheli feleslegesen az egyént, és ezt az energiát inkább saját életvitelének szentelhetné.
Az emberek „alapjaiban” nehezen változnak : gyermekkoruk óta  beléjük táplálnak bizonyos dolgokat,és ezeket megváltoztatni nagyon nehéz későbbiek folyamán, főleg ha az egyén észreveszi magán hogy „más” mint  a többiek, és ekkor jönnek ellő a halmozott problémák, melyek mint láncszemek egyre másra legyűrűzik az embert, és ilyenkor szoktak sajnos még ma is tragédiák történni,mint az öngyilkosság, az alkoholba vagy más dologba valló menekülés,főleg ha az a környezet olyan ami nehezen tolerálja az ilyesfajta dolgokat. Mert hiába élünk elvileg a XXI-dik században , alapvetően más a helyzet egy „más” embernek nagyvárosban, kisvárosban, faluhelyen, és nem csak nálunk de szerte a világban, erről  számtalan dokumentum és játékfilm készült mely hűen ábrázolja azokat a problémákat, melyekkel meg kell küzdeni az egyénnek ép úgy mint a hozzátartozónak is. Mert nekik sem könnyű : senki nem „akar más”  gyereket, minden szülő „normális”(?) családot szeretne,de az élet adta dolgokon nem lehet változtatni, el kell fogadni és együtt élni vele, ami bizony nem könnyű.
Azok akik benne élnek ebben a helyzetben,, hogy ők „mások” sajnos nagyon nehéz életük van, és ez lelkileg megviseli őket, az örökös rejtőzködés, a nyugtalanság, hogy mikor hol hogyan beszél, viselkedik bizonyos helyzetekben. Az előbújás nehéz dolog. Bátorság kell hozzá, nagyon nagy lelkierő, mert nem tudhatja előre hogy a szűkebb és tágabb környezete miként  fogja lereagálni a dolgot. Sajnos sokszor volt olyan hogy akik előbújtak megbánták,mert csalódtak barátaikban, akik ezek után ha nem is tagadták meg őket,de tartották a három lépés távolságot és már semmi sem volt az ami annak előtte, mintha valami megváltozott volna . Az persze már más dolog,hogy az „igaz” barát mennyire volt barát akkor, s ilyenkor derülnek ki a dolgok valóságbeliségük, hogy tényleg „szerette e” a barátját vagy csak felszínes érzések voltak.  Pedig semmi nem változik, az ember az ami és aki, és az elfogadás ill. a nem elfogadás megélése még újabb teher mellyel együtt kell élnie annak aki előbújt és felvállalta önmagát, hogy igen, én ez vagyok,és ha nem tetszik sajnálom, de nem tudok és nem is akarok azon változtatni ami és aki vagyok, mert én sem kívánom azt hogy az ismerősöm aki eddig nem szzerette a babfőzeléket az holnaptól szeresse. 
Most hogy volt ez a előbújási nap jó dolog. De ez csak egy nap,ott van még a  többi,  amit át és megélni kell, úgy hogy elviselhető, élvezhető,szerethető legyen az élet. Nálunk ahogy a nagyvilágban is, azoknak „könnyebb” előbújniuk akik „híresek” és olyan kulturális környezetben élnek, melyben kevesebb a „támadási” felület és nincs annyira kiszolgáltatva egy közösségnek, ami gyakran elviselhetetlenné teszi jelenlétét egy ilyen felvállalás esetén.
A  „mások” sokkal inkább humánusak, elfogadóbbak, toleránsabbak, mert saját magunkon tapasztalják mit  jelent kirekesztettnek lenni, és érzékenységük, lelkiségük sokkalta inkább befogadóbb minden tekintetben a társadalmi rétegeket illetően.
Hosszú és fájdalmas út az előbújás, és ahogy másban úgy itt sem lehet általánosítani, mert minden egyes előbújás egyedi eset, és csakis ő tudja, érdemes e evvel előállnia, vagy jobb ha hallgat és rejtőzködő életet él. A választás joga az egyéné, de bárhogy is cselekszik, egyik sem „sétagalopp” mert „bátorság” kell még ma is, sajnos, ahhoz hogy az ember felvállalja azt a egyéniségét ami és kizárólagosan ő, hogy igen, „más” vagyok, Közben paradox módon mégsem más,hiszen „csak ember” annak sokszínűségével, egyediségével.
 

2014. október 7., kedd

Őszi gondolatok


Makovics János : Őszi gondolatok

 

Elmúlt a nyár, forrón, izzadón,

nem adva mást csak hiányt, mert

most sem volt olyan melyre vágytam,

évről – évre ugyan úgy : unalmas lét

a mindenség peremén, nyár derekán

megpihenve zöld gyepen eget lesve,

sosem lesz már olyan a nyár, melyre…

Ősz napjai kopognak mint száraz,

barnuló-sárguló falevelek, melyeknek

koppanása oly erős mint a szívdobbanás,

immár elmúlt ismét egy elveszett nyár.

Őszi gondolatok búsongnak bennem,

érett gyümölcsként lógva a tegnapon,

mely örökre elveszett s nincs emlék

melyre téli estén visszagondolhatnék.

Tudom, én hibám, tétovaság, gyávaság,

mehettem volna és hívtak is, de valami

marasztalt itthon, a négy fal között.

Nem értem miért e mozdulni képtelenség,

mikor annyi helyre vágyni mennék,

embereket,tájakat, városokat,falvakat

megismerve, új dolgokat felfedezve…

Hová tűnt az a nagy utazási láz, elhalt

bennem a Kerouaci „Úton”-ság ?

Vagy már sok volt mit láttam, tapasztaltam,

s nem hiszek új csodákban, látszatokban,

képeslapszerű világok hamis fényeiben,

mert tudom a valóság kiábrándító ha a

kép mögé nézek, s fájdító a csalódás,

emberekben, városokban, tájakban,

melyek mégis oly vonzóan szépek,de…

Őszi gondolatok tárháza lelkem, halkul

az utazási vágy s mint a láz egyre lejjebb

az „akarni vágyás” , helyette a minden

mindegy semminek értelme lángol,

mint odakint a lemenő őszi napsugár.

 

Vénülő létem


Makovics János : Vénülő létem

 

Tavasz volt e, vagy csak álmodtam,

mint vágyakat melyek megperzseltek,

lehántva a valóságról az ábrándképeket,

megmutatva valamit másoknak,magamból.

És a tettek melyek emlékként vibrálnak,

jók, rosszak, vegyesek mint a felvágott,

összeállnak filmszerű látványként, négy

évszaknyi szín kavalkád káoszaként.

Elsuhant immár oly sok évtized, napok

melyek sosem jönnek vissza s tán jobb is,

egyszer élünk ,remélünk, vágyunk,s fázunk,

éhezünk nem csak kenyérre de szóra, mely

oly ritka mint fehér holló, mint barátság,

szerelem, szabadság, mely hiú ábránd.

Vénülő testem nem a lelkem, két külön

világ  mely mindig harcban áll, felváltva

adva helyet a dobogón,s megszenvedve

magam élem élettelennek érző létem,

melyben keverednek az elmúlt évek :

tavaszi szellő s téli hóvihar, s nyári hőguta

melytől megüt a teliholdas éj romantikája.

Ezernyi órából pár perc csak mi „boldog”,

vagy pusztán az emlék az mi negatív,

s voltam ami s lettem aki, hűen magamhoz

kor jelenét nem avanzsálva, öntörvényűként.

Vénülök élve sem akarva, meghívott halálnak

sem kellve, vagyok hát csupasz fagyott ág,

melyről lehull apránként az őszi napsugár,

s helyet ad zúzmarás reggelek jeges tekintetének,

s hólepte utcán majd ha lépek, nyomom marad

melyet eltüntet majd az idő, tavasznak adva
létemnek sugarát, új napokat adva át, „o

Október


Makovics János : Október

 

Október testvér, skorpió havában

születve nem akarva, lejöttem ide

hogy pár évtizedet itt is eltöltsek.

Meglátva mindazt mi szép,mi  jó,

nem akarván látni ami rossz s bántó,

s évszakok üteme lelkembe vésődött,

ölelve fákat, állatokat, embereket,

meghemperegve a kitaszítottságban,

olykor dicsértetve mely illanó perc,

s az őszi napsugár melege visszajár.

Levelek hullanak mint esőcseppek,

szemek sarkaiban megbúvó vágyak,

örömben bánatban egyaránt könnyezik

kinek megmaradt még a lelke, érzése,

s nem vakította el az anyagba zártság,

megérezve s őrizve ama lángot a gátor

tájékán, mely izzik mint vulkán, hogy

ha kell, feltörjön s áradjon mindenen át.

Október köztes léte a meleg és hideg

közt, reggel és este hűvös, nappal még

kedvesen melenget a napsugár, színeket

osztva szét hogy meglássuk a „valóságot”

tudva hogy lassan de bizton múlik az időnk,

s ahogy jöttünk úgy el is megyünk, halottak

napjának adva át helyünk, másokban élve

tovább, ha jól cselekedtük dolgunk, idelent.

 

 

Őszi napsütés


Makovics János :  Őszi napsütés

 

Hűvös még a reggel, ködös is,

de oszlik mint az álom, s jő a

napfény, lassan baktatón mint

ki tudja, ráér, s délfelé immár

aranyban áll a színpompás ősz

Megannyi szín, illat, nincs festő

ki le tudná emezt festeni, s érző

lélek átérzi minden sejtjével eme

szépség megannyi kicsiny csodáját,

ahogy fények árnyak játszanak már.

Őszi napsütés sors ajándéka, kimenni

s részévé válni, sétálva a roppanó

barna sárga levelek közt, melynek

hangja mint szimfónia kísér hazáig,

s otthon a kora estben jó visszaemlékezni

erre a csodásan aranyló őszi napra.

Végtelenség


Makovics János : Végtelenség

 

Emberlét, mily kicsiny tétje a mindenségben,

Istennek hiszi magát, pedig porszem végleg,

nem látva át dolgok ok – okozatát, csak képzeli

sokszínű tudását , melyből oly kicsiny haszna a

világnak, mint elröppenő pillangó szárnycsapása.

A végtelenség alig felfogható, emberlétünk meg

nem érti, csak ráérez dolgokra tapasztalata révén,

és a sok kis rész összeáll néha, de hamar elvész,

mint álom melyre homályosan emlékszünk még.

Gondolatok


Makovics János : Gondolatok

 

Annyi minden járkál „odabent”,

méhkas semmiség ahhoz képest,

s a hangyalét megannyi nyoma,

lerakódik mint rákos sejtek, nem

feledve semmit, mindent észrevéve,

múltbéli, jelenbeli jövőséget, melyben

árnyak lebegnek szüntelen vibrálva

mint videós emlékképek, felszakítva

már gyógyulóban lévő sebhelyeink.

Gondolatok tárházai mint memóriák,

napjaink billentyűzete és a „delete”

megszokott már, elhasznált,kihasznált

percnyi érdekek hamis látszatokkal,

hol igaz szó s érzés mint fehér holló.

Megéljük létünk mit sosem értünk,

ok – okozatok láncolatainak rejtélyeit,

s csak homályos rég elfeledet vágyunk

a tiszta szellemi létre, mikor még minden

egyszerű s természetes volt, összhangban

másokkal, természettel, magunkkal,óh..

gondolatok  bölcsőtől a sírig elkísérnek,

feledést s reményt hagyva adva olykor,

bízva abban, jő majd egy kor, mikor

gondolataink eggyé válnak velünk.