Makovics János : Önzés
Lehet, önző vagyok, amiért
képes vagyok és nagyon akarok
elhagyni mindenkit, kik „szerettek,”
de génjeimben hordozom régtől
a halált, mely virágzik
bennem
mint tavasszal a
cseresznyefavirág,
és szépsége magával ragadó
mint
az elmúlás utáni mérhetetlen
vágy.
Önzés e részemről e
halálvágy,
s miért hogy bennem erősebb
ez
mint az élni akarás, hogy
lesz,
lehet szebb és jobb a
holnap,ami
volt csak fájó emlék, és a
jövő
tárt karokkal vár s ki tudja
mi
lehetne még, ha maradnék…
De nem tudok maradni nyugton,
besózott ,ingerült, feszült
és nagyon
dühös vagyok, magamra,
magamban,
nem szeretve azt aki vagyok,
mert
ki vagyok, nem tudhatom s
félek
rossz lesz a vége, mint
kártyavár
összedőlhet minden, és a
csúcson
kéne abba hagyni, lelépve
önként,
még ha fáj is kik ismerve sem
ismertek,
és azt gondolták szeretnek,
de nem
vagyok jó semmire,
senkinek,sehol,
mindig magam, magamban,
örökké,
elérhetetlenként, mert
üvegfalat
építettem magam köré, mely
törhetetlen,
s csak látszólagos minden, és
csak egy
igazság van : az elmúlás
utáni vágy.
Mert kibírhatatlan az örökös
újabb
csalódás azokban kikben
bíztam,hittem,
és most már „önző akarok”
lenni és azt
tenni ami nekem jó, nem
érdekelve
senki, semmi, csak a
megsemmisülés .
És az élet megy majd tovább,nélkülem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése