Makovics János : Meghallgatás

Makovics János : Meghallgatás 

Rohanó világunkban nincs idő semmire : másokra, magunkra, miközben mégis ennek hiányában szenvedünk. Elrohanunk egymás mellett, s ha szólnak is, bocs, most sietek, majd máskor összefutunk, s tudjuk , nem akarjuk az újbóli találkozást. Mert fárasztó, sok energiánkat elveszi, és gyakran semmi értelme az egésznek, mert nem tudunk (akarunk?) megoldani semmit, csak a szavak nőnek, mint rémálmaink, a megoldások helyett. 

Pedig sokszor nem is kellene más, mert az a másik nem is  akar megoldást a bajára esetleg, csak szeretne beszélgetni, kimondani azt ami gyülemlik benne, a  rég visszafogott gondolatzuhatag.   Félünk meghallgatni másokat : bajaikat, vágyaikat, örömeiket. Mert mindegyikben veszélyt érez, ha rossz hír azért, ha jó, amazért. Meghallgatni valakit akit „ismerve sem ismerünk” nehéz. Egy ismeretlent könnyebben meghallgat az ember : nem véletlen,, hogy hosszú busz vagy vonatút alatt , ha szerencsénk van, érdekes élettörténeteket hallunk, mert az ismeretlenségbe kiáltani fájdalmaink és örömeink, megnyugtató. Turistának lenni az élet útján ritka adottság, melyet kevesen élnek meg még akkor is, ha tudatlanul is részesei, mert az ott levés és a mégsem való ott tartózkodás olyan kegyelmi állapot, ami kiváltságos dolog. Részese lenni egy eseménynek, megismerni másokat, érzéseket, indulatokat, vágyakat, szeretetett s gyűlöletet, ugyanakkor mégis mindezeken felül vagy kívül enni olyan dolog,ami  az élet ritka pillanata. Ha a másiknak öröme van, sikere,ha nem is rosszmájúan, de csak ott van a kis ördög belül, hogy lám, ennek még ez és az is sikerült az életben,pedig…ha viszont rosszat hallunk,  akkor a frász kerülget bennünket, mert arra gondolunk, úristen, mi lenne velem, ha én is abban a helyzetben lennék, mint ő. Betegség,  rokkantság, munkanélküliség, elárverezés, kilakoltatás, baleset mely alapjaiban változtatja meg megszokott életünk, és ki tudja még mi minden…ha rossz hírt hallunk, rossz kedvünk lesz nekünk is, s ki akarja ilyennek kitenni magát , ha  nem muszáj. És sohasem tudhatjuk, hogy a meghallgatás ürügyén mi zúdul ránk, s ettől félünk talán, mert nem akarjuk meghallani, amit esetleg pletykákból, oldalpillantásokból már tudunk vagy sejtünk, mert saját félelmeink és irigységeink gúzsba kötnek.

Meghallgatni valakit nehéz : merészség és bátorság kell hozzá, sosem tudhatjuk , mit akar a másik. Ha bajban van és segítséget kér, akár csak egy szívességet, akár nagyobb dolgot, vagy pénzt kér kölcsön ,mert megszorult, mindenképpen kínban érezzük magunkat, mert nem tudunk vagy akarunk segíteni, mert mi magunk is bajban vagyunk, ugyanakkor ha ezt elmondjuk okként, akkor már mi is „meghallgattatunk”.   Talán szeretnénk és akarnánk is másokat meghallgatni, de a sok keserű tapasztalat arra kényszerít minket, hogy inkább tűnjünk el gyorsan : indokot könnyű találni, és a kegyes hazugságok olyan  tárháza áll  már  rendelkezésünkre, hogy mi magunk is valósnak  véljük saját „hazugságainkat”, hogy leplezzük zavaros menekülésünket. Elszomorító dolog ez, de sajnos így áll a helyzet : ki tudja, mikor,mit, hogyan és miként kellene megcselekedni dolgokat úgy, hogy azok a másik félnek is megfeleljenek, és nekünk is, hogy ne legyen rossz lelkiismeretünk,  mert valakit, valahol, valamikor nem hallgattunk meg, és talán  tudtunk volna segíteni,de…mindig az a de !  

Képesek vagyunk a meghallgatásra még önzetlenül ? És önmagunk meghallgatása, hogy mit mond, érez, gondol az a valaki aki bennünk él, s tudjuk, mi vagyunk, de mégsem, mert mint két sínpár haladunk egymás mellett, s hol az egyik, hol a másik „győz” önmagunk felett kétélű kardként.  Meghallgattuk magunkat mostanában, de úgy igazán ? Elég időt szántunk e önmagunkra, lelki dolgainkra, érzéseinkre, gondolatainkra, múltról,jelenről,jövőről, hétköznapjainkról ? Na és álmainkra, vágyainkra, melyek megszületnek és elhalnak, de ott vannak, részesei  önmagunknak, és beteljesítenek, hol naggyá, hol kicsinyessé alakítva egónkat.    

Meghallgatni és viszont, nehéz : időt, energiát igényel, melyből kevés van, s ami van az sem  mindig megfelelő. Mennyire akarjuk igazából a  meghallgatást ? Másokat, magunkat? Mi akarjuk e, hogy valaki meghallgasson, csak úgy, mintha a falnak  beszélnénk, de mégsem, mert tudjuk , érezzük, látjuk annak a másiknak a jelenlétét, gesztusait, pillantásait, melyek tudjuk, többet mondanak sokszor bármilyen szónál.  

Időt kell szakítanunk a meghallgatásra : nehéz, de muszáj. Emberi mivoltunkat tagadjuk meg, ha ezt az adottságot eldobjuk, ill. elutasítjuk magunkban : a meghallgatás adottságát, melyre szükségünk van. Szóból ért az ember főleg, a beszéd , a nyelv segítségével utat tudunk mutatni és találni, másoknak s magunknak. Hogy rosszat vagy jót, sosem tudhatjuk, de ha semmit nem mondunk, hallgatunk meg, akkor a semmit markolásszuk a mindenség helyett. A megszólalás, a meghallgatás érték, melyet értékelni kell, és legyen erőnk, időnk arra, hogy meghallgassunk másokat, ha  csak pár percre is. Nem tudhatjuk azt sem, annak a másiknak milyen nagy örömet okozunk ezáltal, hiszen sokan nem mutatják ki érzéseiket melynek sok oka lehet, de belül hálásak azért, hogy meghallgattuk , rájuk figyeltünk egy darabig.

Hallgassunk , és viszont. Megéri, ha fárasztó is.