Archívum
Melegek a haláltáborokban
Kertész Imre Sorstalanság című regényében és egész életművében az egyén kiszolgáltatottságának végtelenségéről ír. Az ő Nobel-díja után már talán "őszintébben" lehet beszélni a holokausztról, s a holokauszt történetének arról az elfeledett, elnyomott részéről is, amiről máig alig beszél, alig vesz tudomást a nagyvilág: a melegholokausztról.
Sokan talán nem is tudják, hogy a náci lágerekben a rózsaszín háromszög a melegek - homoszexuálisok - megkülönböztető jele volt, ahogy a zsidóké a sárga, a romáké a barna. A szakirodalom is kevéssé, a szépirodalom, a memoárirodalom még kevésbé tesz említést azokról az emberekről, akik szexuális másságuk miatt éppen úgy váltak a holokauszt áldozatává, mint sorstársaik, a zsidók, a romák, a betegek stb. Pedig nem lehetett nem észrevenni őket, mert ahogy tudták és sejtették egymásról az emberek, hogy ki a zsidó, ugyanúgy azt is tudták, kik a melegek. De az ő elhurcolásuk valahogy "elfelejtődött". Pedig nem voltak kevesen. A francia Jean Boisson e témakörben alapműnek számító A rózsaszín háromszög című könyvében azt állítja, hogy legkevesebb másfél millió (!) embert érintett a melegek üldözése - közvetlenül. Ha ehhez hozzávesszük a "közvetett" érintetteket, a családtagokat és egyebeket, akkor bizony igen nagy számot kapunk.
Eleinte csak átnevelni akarták a melegeket, majd "meggyógyítani". Számtalan embertelen kísérletet végeztek rajtuk, végük kiirtották őket.
Nem a történészek tehetnek arról, hogy kevés az adat. Az a néhány meleg, aki túlélte a haláltáborokat, jobbnak látta, ha hallgat minden szenvedéséről. Mások szégyellik a nemkívánatos sorsközösséget, mert tudták, hogy "bűnük" még a háború után is bűnnek számított, és nem várhattak megértésre, szánalomra, segítségre. A melegholokauszt elszenvedői bizony a vagonokban és a lágerekben a foglyok közt is az utolsók voltak, és őket még sorstársaik is gyakorta megalázták, megszégyenítették.
Sajnos sokan úgy vélik-vélték, a melegek deportálása "partikuláris" kérdés a nácizmus történetében. De vajon hogyan lehet partikuláris kérdés az, hogy Európa közepén a XX. században módszeresen és kíméletlenül kiirtanak több százezer embert csak azért, mert más nemi normák szerint élnek? Miért van az, hogy a történelemkönyvekben egyetlen szó sem esik róluk?
A történelem elfeledett hősi halottai a melegek; márpedig a róluk való megemlékezés nélkül, az ő történetük tisztázása nélkül nem lehet teljes a történet. A mai napig kínos zavart vált ki, ha valahol valaki meg meri említeni, hogy voltak a holokausztnak meleg áldozatai is.
Nekik is kijár a megemlékezés, egy szál gyertya, virág, főhajtás, esetleg valamikor valahol egy könyv is, ami az ő szemszögükből mutatja be a megtörtént embertelenségeket. Jó lenne, ha nem hagynánk, hogy értelmetlen pusztulásukat a feledés homálya takarja.
Nem tudni, hogy Magyarországról vittek-e valakit a melegsége miatt haláltáborba. Lehet, hogy ezt már soha nem fogjuk megtudni, lehet, hogy a túlélők, a szemtanúk már nem élnek, vagy ha igen, joggal-okkal hallgatnak, nem akarnak ebben a mai napig "kínos" ügyben nyilatkozni.
Pedig addig nem nézhetünk nyugodt lelkiismerettel szembe önmagunkkal, amíg a holokausztnak ezt az oldalát is fel nem dolgozzák a maga teljességében, és helyére nem teszik a történészek. Számtalan film, regény készült már a háború borzalmairól, mindenféle van közöttük, de - tudomásom szerint - egy sincs, amelyik a melegek szemszögéből láttatja mindazt, ami a vészkorszakban megtörtént. Talán egyszer eljön majd az az idő is, amikor már nyíltabban lehet beszélni a "kényes" dolgokról.
Ami biztos és ami tény: volt melegholokauszt is! És erről nem szabad elfeledkezni, és nem szabad tagadni. A maga módján ezt az ügyet is le kell tárgyalni az emberiség ítélőszéke előtt.
Makovics János
író
Eleinte csak átnevelni akarták a melegeket, majd "meggyógyítani". Számtalan embertelen kísérletet végeztek rajtuk, végük kiirtották őket.
Nem a történészek tehetnek arról, hogy kevés az adat. Az a néhány meleg, aki túlélte a haláltáborokat, jobbnak látta, ha hallgat minden szenvedéséről. Mások szégyellik a nemkívánatos sorsközösséget, mert tudták, hogy "bűnük" még a háború után is bűnnek számított, és nem várhattak megértésre, szánalomra, segítségre. A melegholokauszt elszenvedői bizony a vagonokban és a lágerekben a foglyok közt is az utolsók voltak, és őket még sorstársaik is gyakorta megalázták, megszégyenítették.
Sajnos sokan úgy vélik-vélték, a melegek deportálása "partikuláris" kérdés a nácizmus történetében. De vajon hogyan lehet partikuláris kérdés az, hogy Európa közepén a XX. században módszeresen és kíméletlenül kiirtanak több százezer embert csak azért, mert más nemi normák szerint élnek? Miért van az, hogy a történelemkönyvekben egyetlen szó sem esik róluk?
A történelem elfeledett hősi halottai a melegek; márpedig a róluk való megemlékezés nélkül, az ő történetük tisztázása nélkül nem lehet teljes a történet. A mai napig kínos zavart vált ki, ha valahol valaki meg meri említeni, hogy voltak a holokausztnak meleg áldozatai is.
Nekik is kijár a megemlékezés, egy szál gyertya, virág, főhajtás, esetleg valamikor valahol egy könyv is, ami az ő szemszögükből mutatja be a megtörtént embertelenségeket. Jó lenne, ha nem hagynánk, hogy értelmetlen pusztulásukat a feledés homálya takarja.
Nem tudni, hogy Magyarországról vittek-e valakit a melegsége miatt haláltáborba. Lehet, hogy ezt már soha nem fogjuk megtudni, lehet, hogy a túlélők, a szemtanúk már nem élnek, vagy ha igen, joggal-okkal hallgatnak, nem akarnak ebben a mai napig "kínos" ügyben nyilatkozni.
Pedig addig nem nézhetünk nyugodt lelkiismerettel szembe önmagunkkal, amíg a holokausztnak ezt az oldalát is fel nem dolgozzák a maga teljességében, és helyére nem teszik a történészek. Számtalan film, regény készült már a háború borzalmairól, mindenféle van közöttük, de - tudomásom szerint - egy sincs, amelyik a melegek szemszögéből láttatja mindazt, ami a vészkorszakban megtörtént. Talán egyszer eljön majd az az idő is, amikor már nyíltabban lehet beszélni a "kényes" dolgokról.
Ami biztos és ami tény: volt melegholokauszt is! És erről nem szabad elfeledkezni, és nem szabad tagadni. A maga módján ezt az ügyet is le kell tárgyalni az emberiség ítélőszéke előtt.
Makovics János
író