Makovics János : Most már
A hajnal csendjét megtörte
egy reccsenő ág,
melyre tán kismadárka szállt,
énekelve dalát.
De felriadtam holtsápadt
betegként, kinézve
nyitott ablakomon, s a hüvös
hajnal megrázott
mint valami rémálom, mely
tovább él bennem.
Elfáradtam, befásultam
kiégtem és hamu lettem.
Most már nagyon végét járja
napom, csillagos
egem nem tudom láthatom e
még, nem vonzanak
mint egykor, mikor
még…tenger, hegyek, erdők
sokasága, városok, falvak,
emberáradat szélviharként
mely sodort és vonzva is taszított
négy égtáj felé.
Most már nem érdekel se ember
se tárgy se eszme,
mind üres , átlátszó mint az
ablaküveg, és magam
látva ismeretlen ismerős
vagyok , kinek nem kell
már az ismertség sem,csak az
„eltünés” végleg.
Most már leteszem mindazt mi
voltam, vagyok,
semmi akarok lenni a
mindenségben, magam :
könyvem lapjai bezárulnak
mint szemhéjaim,
és lassan miként
rosszulléteimkor, homályosul
a külvilág, és a végtelen
csendesség örvényébe
oszlok bedobott kavicsként,
pörögve míg el nem
érem végtelen létem végső
értelmét, mindörökké.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése