2017. január 6., péntek

Makovics János : Köztes lét

Makovics János : Köztes lét

Porszem voltam, vagyok és leszek.

Való létem szétfeszít mint kereszt,

nem kérve, csak kapva mint oly

sok fájdalmat, nem értve lényegét.

Szabadulnék hasítva a kék eget,

madárként ég és föld között lebegve,

mert messziről minden szép és jó,

de itt és most kimondhatatlan a lét.

Naponként átélve megaláztatások sorát,

belefáradt testem - lelkem, s lázadna de nem

ütök vissza, könnyező arcal viselem kínjaim, élek.

Köztes létben semminek adva napjaim űrjét,

mely mint korcsolya a jégbe, hasítja sebeim,

s vérzek , és nem veszik észre, magam vagyok

porszemként és nem kiáltok már, hallgatok.

Mikor lesz már végre vége, és szabadulok

börtönöm sötétjéből a fény felé lebegve,

mint a porszem melyet felkap a szél és

repíti messze más égtáj felé, hol még

tisztább minden, víz,föld, levegő, melyet

itt alig kapok, kapkodva szedem mint lábaim,

menekülve a való világ elől saját álmaimba,

hol megpihenve mint űzött vad, pár napig

nyugodtnak érezhetem magam, tudva

hogy vissza kell mennem a valóságba, mely

feltépi hegedesedő sebeim, és újra elvérzek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése