Makovics János : Köztes lét
Porszem voltam, vagyok és leszek.
Való létem szétfeszít mint kereszt,
nem kérve, csak kapva mint oly
sok fájdalmat, nem értve lényegét.
Szabadulnék hasítva a kék eget,
madárként ég és föld között lebegve,
mert messziről minden szép és jó,
de itt és most kimondhatatlan a lét.
Naponként átélve megaláztatások sorát,
belefáradt testem - lelkem, s lázadna de nem
ütök vissza, könnyező arcal viselem kínjaim, élek.
Köztes létben semminek adva napjaim űrjét,
mely mint korcsolya a jégbe, hasítja sebeim,
s vérzek , és nem veszik észre, magam vagyok
porszemként és nem kiáltok már, hallgatok.
Mikor lesz már végre vége, és szabadulok
börtönöm sötétjéből a fény felé lebegve,
mint a porszem melyet felkap a szél és
repíti messze más égtáj felé, hol még
tisztább minden, víz,föld, levegő, melyet
itt alig kapok, kapkodva szedem mint lábaim,
menekülve a való világ elől saját álmaimba,
hol megpihenve mint űzött vad, pár napig
nyugodtnak érezhetem magam, tudva
hogy vissza kell mennem a valóságba, mely
feltépi hegedesedő sebeim, és újra elvérzek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése